Kérjük támogassa természetvédelmi és ismeretterjesztő tevékenységünket Szja 1%-ának felajánlásával ! 18702862-1-13
 

A kárókatonák visszatérnek...

A telelő madarak még meg sem érkeznek hazánkba, de már a Dunán különös formájú, nagytestű, fekete színű madarakat figyelhetünk meg. Ők a kormoránok, magyar néven kárókatonák (Phalacrocorax carbo).

Néhány évtizeddel ezelőtt még eseményszámba ment egy-egy kárókatona megjelenése a Duna-kanyarban,  ezzel szemben napjainkban rendszeresen láthatók kisebb-nagyobb csapatai, amint vonalba vagy ék alakba rendeződve szállnak a Duna fölött, vagy pihennek a vízparton. A vízben csak annyit tartózkodnak, amennyire a pihenésükhöz, vagy táplálékszerzésükhöz feltétlen szükségük van. Mivel - más vízimadaraktól eltérően - tollaikat nem zsírozzák, ezért rendszeresen szárítkozniuk kell. Ilyenkor kiülnek a vízpartra, a kőgátak köveire, a vízbe dőlt fatörzsekre, és szárnyaikat széttárva, a nap felé fordulva szárítják tollaikat. Úszás közben mélyen merülnek a vízbe, fejüket magasan tartják, kampós végű csőrük kissé felfelé mutat. (Úszás közben hasonlítanak egy másik madárcsoportra, a Búvárokra (Gaviidae), de ezek jóval ritkább téli madárvendégek hazánkban.)

A kárókatonák rendkívül ügyesen halásznak, zsákmányaikat a víz alatt üldözve kapják el. Táplálékukat szinte kizárólag halak alkotják, s bizony a termetesebb példányokkal is képesek elbánni. Elsősorban a lomha mozgású fajokat kedvelik, de a folyókban fürgén úszó halakat is könnyedén elkapják. A nagyobb fészektelepek közelében lévő halastavakon jelentős károkat okozhatnak. Megfigyelték, hogy 20-30 km körzeten belül, a bőséges táplálkozó hely és a fészkek között szabályos "légihidat" alkottak a fiókákat etető madarak.

Kiváló halfogási képességük miatt külföldön, főleg kelet-ázsiai országokban halászatra idomítják a kárókatonákat. A madarak nyakára egy zsinórt kötnek, ami megakadályozza a halak lenyelését, így a halászok könnyen elvehetik a zsákmányt.

Ezek a madarak a tengerpartokon érzik jól magukat, a szárazföld belsejében elterjedésük határa Magyarországig tart. Az 1970-es évek közepéig csak a Kis-Balaton védett területén, a hatalmas kiterjedésű nádasok védelmében megbújó fákon költött néhány kárókatona, ezen kívül néha a folyók melletti ártéri erdőkben telepedett meg egy-egy pár. Ezért érthető, hogy abban az időben az egyetlen kis létszámú fészektelepet szigorúan védték a természetvédelmi szakemberek, ugyanis ezek a madarak minden zavarásra rendkívül érzékenyen reagálnak, s akár fészküket is elhagyhatják. Az 1970-es évek végétől kedvező változás következett be a kárókatonák életében. Először a vonuló és kóborló madarak száma növekedett meg hazánkban, majd egyre több helyen megtalálták fészek telepeiket is. Főleg az Alföldön, a Tisza menti ártéri erdőkben telepedtek meg, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy itt alakultak ki a nagyobb kiterjedésű vizes területek. Ma már a nagyobb folyóink mellett (Duna, Dráva) sok felé költenek.

A kárókatonák élete jó példája lehet annak, hogy milyen változásokat okozhat egy madárfaj életében a környezet változása, legyen az természeti hatás (globális felmelegedés), vagy emberi beavatkozás a természetbe. A kárókatona a XVIII. században még gyakori fészkelő madár volt hazánkban, ám kártételük miatt akkor irtották, és az ezidőtájt kezdődő nagyszabású tájátalakítások, a folyók szabályozása, a mocsarak lecsapolása a teljes kipusztulásukat okozta a hazai madárvilágból. A kárókatona évtizedekig nem költött Magyarországon egészen 1947-ig, amikor ismét megtelepedett néhány pár a Kis-Balaton zavartalan mocsaras területén.

Az utóbbi évtizedekben változás történt a korszerű árvízvédelem szemléletében, a szűk gátak közé kényszerített folyók egyre több helyen visszakapják árterületük egy részét. A Tiszán épített hatalmas víztározók sokfelé hoztak létre táplálékban gazdag vizes élőhelyeket, ahol sokféle vízimadár telepedhet meg, köztük a kárókatonák is.

A kárókatonák országos fészkelő állományát 3000-4000 párra becsülik, ezért nem csoda, hogy lekerült a védett madarak listájáról. Persze ez nem azt jelenti, hogy korlátozás nélkül írtható, lelőhető, hanem arról van szó, hogy ahol különösen nagy kárt okozhatnak: növendék-, vagy ivadéknevelő halastavakon, a könnyű zsákmány reményében esetleg odaszokott néhány példányt, amelyeket a szokásos módszerekkel nem tudják elriasztani, azt külön engedéllyel, más drasztikusabb eszközökkel is eltávolíthatják.

A kárókatona vonuló madár, de egyre több helyen áttelelnek. Elsősorban a Dunán látni magányos példányokat, vagy kisebb csapatokat, amint sűrűn víz alá bukva próbálnak eltűnni a megfigyelő szeme elől.

Magyarországon előfordul egy másik faj is, a kis kárókatona (Phalacrocorax pygmeus). Ez a madár nevének megfelelően kis termetű, mérete alig haladja meg a közismert kárókatona nagyságának felét, és jóval ritkább nagytestű rokonánál. A kis kárókatona évtizedekig nem költött hazánkban, csak az 1980-as évek második felében jelent meg ismét, mint fészkelő faj. Elsősorban az ország keleti részén, a Hortobágy nagyobb halastavain, mocsarakban találnak fészkelő párokat. Ettől kezdve rendszeresen költenek, állományuk egyre jobban gyarapodik és a Dunán túli területek felé terjeszkedik. Vonuláskor sokfelé találkozhatunk vele az országban és egyre gyakrabban látni áttelelő példányokat is.

Dénes János