Szöveg: Schmidt András, Gerard Gorman Hangok: Schmidt András, Zsoldos Árpád, Illusztráció: Kókay Szabolcs

Tartalomjegyzék:

(Amikor a kurzor kézzé változik a kép fölött, hallható a madár hangja.)
Territórium térképezés módszere
Nyomolvasási tanácsok
Nagy fakopáncs (Dendrocopos major)
Kis fakopáncs (Dendrocopos minor)
Közép fakopáncs (Dendrocopos medius)
Balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus)
Fehérhátú harkály (Dendrocopos leucotos)  
Zöld küllő (Picus viridis)  
Hamvas küllő (Picus canus)  
Fekete harkály (Dryocopus martius)
Nyaktekercs (Yinx torquilla)
Széncinege (Parus major)
Kékcinege (Parus caeruleus)
Barátcinege (Parus palustris)
Csuszka (Sitta europaea)
Örvös légykapó (Ficedula albicollis)
Kis légykapó (Ficedula parva)
Kormos légykapó (Ficedula hypoleuca)





Nyomolvasó tanácsok

Gyaloglás: Ez az egyetlen módszer arra, hogy sok odút és táplálkozóhelyet találjunk. Sokszor a kijelölt utakat is el kell hagynunk a háborítatlan erdőrészek eléréséhez.

Megfigyelés: A talajt és a fákat is figyelnünk kell A lehullott ágak, rönkök, hangyabolyok mind-mind értékes nyomokat rejtegethetnek.

Fafajok: Ezek felismerése alapvető, hiszen egyes harkályfajok bizonyos fafajokat részesítenek előnyben. A fafajok ismerete esetén a talált nyomokat adott fajokhoz tudjuk kötni.

Élőhelyek: Egy háborítatlan erdő sokkal több odúnak illetve madárnak adhat otthont, mint egy telepített. Fontos szempont, hogy milyen fafajok találhatók a területen, mi ezeknek az aránya egymáshoz, vannak-e korhadt és kiszáradt fák. A gyorsan növő, behurcolt fafajokat általában nem kedvelik az európai harkályok (a nagy fakopáncs és a zöld küllő ,kivételével).

Időpont: Mivel késő ősszel és télen nincsenek levelek sokkal egyszerűbb megtalálni a nyomokat. Tavasszal hangos az eriő a doboló harkályoktól. De a legkönnyebb úgy megfigyelni a fészkelőodvak közötti különbségeket, ha a készítőjükkel is itt találkozunk.

Tévedések: Nem minden lyuk, nyom vagy faforgács-halmaz utal harkályok jelenlétére. Az időjáráson túl egyes rovarok, a vaddisznó és a szarvas is hagyhatnak olyan nyomokat, melyek félrevezetik a felületes szemlélőt.

 

A nagy fakopáncs (Dendrocopos major) alsó farokfedői és a fartájék skarlátvörös A fekete bajuszsávot a tarkóval fekete sáv köti össze. Ez a fekete sapkával fehér a foltot zár közre. amely minden egyéb európai harkálytól meg-különbözteti. A két látható szélső faroktolla Fehér, fekete pettyekell, vagy sávokkal (a balkáninál ennek a fordítottja. fekete alapon fehéren pettyezett). A fiataloknál a bajuszsávot a tarkóval összekötő sáv vékonyabb, gyakran nem is ér el a tarkóig. Védett, természetvédelmi értéke: 25 000 Ft.

 

nyomolvasás: Kis lyukak alkotta karakterisztikus övet, gyűrűt kell keresnünk a törzs körül, ami arra utal, hogy a faj fanedvvel is táplálkozik. A talajon talált tobozok bebizonyíthatják, hogy a felettük álló fa egy rendszeresen látogatott „harkályműhely. Az ilyen hasadékok, rések a fában, farönkben, falban gyakran tartalmaznak szétfeszített tobozokat. A nagy fakopáncs egész évben váj lyukakat: a költési időszakon kívül lelt friss lyukak mindig e faj munkái. A madár gyakran feltöri a fészekodvakat, miközben énekesek fiókáiért kutat. Ennek az általánosan elterjedt fajnak a fészkelőodúja többnyire 1,8 méteres magasságban van a törzsön, vagy, függőleges ágon, de akár telefonpóznán is lehet.

 

A fehérhátú harkály (Dendrocopos leucotos) nagy termetű, a nagy fakopáncsnál nagyobb harkályfaj. Nyaka és csőre hosszú. Farcsíkjának fels, hátának alsó része fehér, de ültében ezt nehéz megfigyelni. Hasának alsó része és az alsó farkfedők rózsaszínűek (ez a szín nem élesen elhatárolt). Oldala erősen sávoott. A hímek és a fiatalok egész fejtetője piros, a tojóké fekete. Fokozottan védett, természetvédelmi értéke. 250 000 Ft.

nyomolvasás: Ez a táplálékspecialista madár az érintetlen erdőket kedveli, ahol az elhalt, korhadt fákból rovarokkal táplálkozik. Nagy méretű, alaposan és egy-formán megmunkált, csupasz foltokat keressünk, melyek a kéreg lehántásával jöttek létre, és olyanok, mintha kalapácsot és vésőt használtak volna készítésükkor. Ezek a foltok a faj egyértelmű jelenlétére utalnak. A fehérhátúak kúpos lyukakat készítenek az ágvillák közelében, melyek olyan mélyek lehet-nek, hogy elrejtik a dolgozó madarat. A fészkelő-odú elhelyezkedésére jellemző adatok: gyakran el-pusztult, vékony törzsű fán található, jellemzően egy oldalág, hajtás vagy tapló alatt, bárhol a 3,7-12,2 méter közötti magasságban. Kedvelt fafajok: rezgő nyár, éger, nyír, luc.

 

A közép fakopáncs (Dendrocopos medius) az összes európai harkályfajtól különbözik abban, hogy a nemek hasonlóak. Arcán kevesebb a fekete szín, mint a többi dendrocopos fajnál. A bajuszsáv sohasem éri el a csőrt (ebben szintén különbözik a összes többi dendrocopos fajtól). Az alhas, fartájék és az alsó farkfedők rózsaszínnel futtatottak. Oldala hosszanti sávokkal erősen csíkozott. A hím sapkája ragyogó sötétpiros, a tojóé halványabb. A fiatalok tompább színűek, a farok alatti rész világosabb rózsaszín, és nem hatol fel az alhasra. Védett, természetvédelmi értéke: 25 000 Ft.

nyomolvasás:
Ez a faj sohasem váj mélyre a törzsben, ehelyett finoman lehámozza a leválóban lévő kérget, ezért szinte alig - vagy egyáltalán nem - hagy olyan nyilvánvaló nyomot, ami megkülönböztethető lenne más, kisebb testű fakopáncsétól. A fészkelőodvak magassága általában 1,8 -2,7 méter, ezek gyakran a faág alsó részén helyezkednek el, bár lehetnek korhadó felső ágakon is. Kedvelt fa-fajok: tölgy, gyertyán, éger, kőris, öreg gyümölcs-fák.

 

A balkáni fakopáncs (Dendrocopos syriacus) esetében, ha hátulról nézzük, csak egy fekete sávot látunk amely a sapkától a dolmányig fut (fejéről hiányzik az a fekete keret, amely a nagy fakopáncsot jellemzi). A fartájék és az alsó farokfedők rózsaszínűek (sohasem olyan skarlátvörös, mint előző rokonáé). Oldala gyakran halványan szürkével csíkozott, a legtöbb fiatal mellén piros szalag látható. Védett, természetvédelmi értéke: 25 000 Ft.

 

nyomolvasás:

Keressünk „üllőket” vagy ,,harkályműhelyeket, ahol diókat és más terméseket feszítenek szét, repesztenek ketté ezek a madarak. G. Gorman egyszer egy olyan példányt figyelt meg, amely egy kőfalon függeszkedve diókat repesztett szét a kövek között. A faj elkerüli a zárt erdőket, ritkaság-számba megy, hogy a másodlagos élőhelyektől (parkok, gyümölcsösök, temetők, kertek) eltérő helyen találkozzunk vele. A fészkelőodú néha igen alacsonyan található, de általában jellemző az 1,8 méter körüli magasság. Gyakrabban a fa fő törzsén helyezkedik el, de mellékágakon is lehet. Kedvelt fajok: akác, nyár, dió, cseresznye, más gyümölcs-fák.

 

A zöld küllő (Picus viridis) zömök, erőteljes harkály. Felsőtestén a zöld különböző árnyalatai láthatók; farcsíkja sárgás, ami a madár röptekor különösen feltűnő. Mindkét ivar fejteteje (a homloktól a tarkóig) élénkpiros, maszkjuk pedig fekete. A hím a tojótól főleg abban különbözik, hogy nála a fekete bajuszsáv közepe piros. A fiatalokat első vedlésükig könnyű megkülönböztetni az öregektől: erőteljes krémfehér pöttyözés és sávozás borítja a dolmányt, a hátat, a váll- és szárnyfedőket. A fiatal hímek bajuszsávja az öregekénél vékonyabb (néhány piros tollvéggel). Védett, természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

 

nyomolvasás:
Ezek a madarak mély lyukakat vájnak, melyek akár alagútszerűek, és a hangyabolyokhoz vezetnek, így a havon keresztül eljutunk a föld alatt rejtőzködő zsákmányhoz. Más harkályoktól eltérően a hangyák keresését nyílt térségeken is végzik. Ha ennek a fajnak akarunk a nyomára bukkanni bemélyedéseket, csőrnyomokat, kúpos lyukakat kell keresnünk hangyákban gazdag gyepeken. Ezek a madarak nagy erővel felverik a korhadt rönköket. Ez a viselkedés megegyezik a fekete harkályéval, így meg kell találni a módját ez utóbbi faj kizárásának. A fészkelőodú többnyire a törzsön található, lágyabb, idősebb lombhullató fákon, 1,8 méter körüli magasságban. Ezt a fajt a többi nagytestű harkálynál kisebb valószínűséggel találjuk meg zárt erdőkben. Általában elkerüli a fenyveseket és előnyben részesíti a lombhullató fákat (tölgy, bükk, fűz, idős gyümölcsfák).

 

A hamvas küllő (Picus canus) zömökebb testfelépítésű, mint közeli rokona, a zöld küllő (annál mintegy 20%-kal kisebb); rokonáénál feltűnően kisebb a feje, vaskosabb és rövidebb a nyaka, továbbá rövidebb, finomabb és kissé felfelé hajló a csőre. Nagyon kevés fekete toll található az arcán; csak a kantár és a vékony bajuszsáv fekete színű. A farcsík a hátnál élénkebb zöld, de sosem olyan sárgás, mint a zöld küllőnél. A hím homloka élénkpiros. A fiatalok oldala halvány szürkésbarnán sávozott. Védett, természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

nyomolvasás:
Ez a talajon is táplálkozó faj kúpos lyukakat, illetve keresésének csőrnyomait hagyja maga után hangyabolyoknál, gyepes területeken. Mindez ha­sonló a zöld küllőhöz, így először ezt a harkályt kell kizárni, ha ilyen nyomokat vizsgálunk. A fészkelőodvak elég egysége­sen 3 méter ma­gasságban helyez­kednek el, a fa fő törzsén kiszáradt, vagy puhafán, de előfordult költés már telefonpóznában is. Kedvelt fafajok: idős bükk, tölgy, rezgő nyár, gyertyán, hárs és fűz. A faj csak ritkán lelhető fel fenyvesben vagy telepített erdőben.

 

A kis fakopáncs (Dendrocopos minor) Európa legkisebb harkályfaja (testmérete a nagy fakopáncsénak kétharmada). Farka rövid, csőre meglehetősen gyenge. EZ az egyetlen tarkaharkályunk, amelynek fehérek az alsó farkfedői. Oldala Sávozott, de nem olyan erősen, mint a fehérhátú fakopáncsé és a közép fakopáncsé. Az öreg hímek fejtetője piros (a fiataloknak csak az elülső része), a tojóké fekete. Védett, természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

 

nyomolvasás:
Elsősorban a lombkoronában táplálkozó madár, rovarokat gyűjtöget a levelek között. A kérget lehántja, ennek következtében néhány egyértelmű nyomot hagy maga után, ami bizonyosan elárulja jelenlétét. A kis fakopáncs a lombhullató erdőket kedveli, főleg azokat, ahol tölgy is van. A rengeteg a korhadó odú miatt, a gyümölcsösöket, kerteket szintén előnyben részesíti. Ezek a madarak többnyire korhadt fában, egy vastag oldalágban költenek, de alkalmanként egy-egy vékonyabb ágban, törzsben vagy tönkben is. A fészkelőodú bármely magasságban lehet, bár az 1,8 és 3,1 méter közötti magasság a jellemző. Néha mesterséges odút is elfoglal.

 

A fekete harkály (Dryocopus martius) a legna­gyobb termetű harkályunk. Meghatározása nem jelenthet gondot. Röpte nem hullámzó, mint a leg­több harkályé, hanem csapongó, kissé esetlen. A hím egész fejtetője piros, a tojónak csak a tarkója. Ez a különbség már fiatal korban is megfigyelhető, bár a piros szín eleinte piszkosabb, kevésbé kiter­jedt. A fiatalok tollazata barnásabb, torkuk pedig gyakorta világosszürke. A fiatal egyedek szeme szürkéskék, míg az öregeké sárgásfehér színű. Védett, természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

nyomolvasás:
Télen keressük a félresöpört havat, a farok, a szárny vagy a láb által hagyott nyomokat a hangyabolyoknál, farakásoknál és fatönköknél. Ez a faj hosszú, függőleges és négyszögletes lyukakat készít táplálkozáskor, miközben a rovarokat keresi mélyen a fában. Gyakran táplálkozik alacsonyan, akár néhány napon keresztül is egy helyen „dolgozik”, ezért fontos, hogy a keresésnél külön figyeljünk a nagy faforgács halmokra, a lefeszített ké­regdarabokra és a teljesen kifaragott farönkökre. A fekete harkály fészkelőodvai általában 6 méternél magasabban helyezkednek el, madárdaltól hangos erdőben, vastag törzsű fákon, de néha az is előfordul, hogy 10 méterre vannak a földfelszíntől. A nagy, ovális, vagy ritkán enyhén négyszögletű fészkelőodú sokszor jól látható, néha ugyanazon a fán több ilyen is van. A kedvelt fa-fajok: luc, egyéb fenyőfélék, bükk, nyár.

 

A nyaktekercs (Jynx torquilla) küllemében inkább az énekes madarakra hasonlít, bár a harkályokra jellemző lábformája elárulja rendszertani helyét. Rejtőzködő életmódja miatt leg­többször jellegzetes, nyávogásszerű hangja árulja el jelenlétét. Fakéregre emlékeztető rejtőszínezetű tollazata szürkés, bar­nás, okkeres alapszínekből tevődik össze, ezt finom mintázat tarkítja. Alsóteste sűrűn keresztsávozott, amely az oldalán átmegy az inkább nyílhegy alakú mintázatba. Háta közepén, a szemen keresztül a nyakoldalon sötét szalag húzódik. Farka keresztsávozott. A fiatalok nagyon hasonlítanak az öregekre, a kirepülés után nem sokkal már megkülönböztethetetlenek szüleiktől. Tollazatuk valamivel lazább, és az alsótest mintá­zata egyszerűbb, hiányzanak a nyílhegy alakú jegyek. Röpte egyenes vonalú, némiképp a gébicsekére emlékeztető. Védett, természetvédelmi értéke: 50 000 Ft.

 

A széncinege (Parus major) hazánk egyik leggyakoribb énekesmadara, amelyet a legtöbb, természetet kicsit is kedvelő, figyelő ember ismer, ha nem is névről, legalább látásból. Feje zömmel fekete, nagy pofafoltja viszont fehér. Háta olajzöld, szárnya és farka kékesszürke, előbbin fehér csík húzódik. A fekete csuklyából fekete szalag fut le a sárga has közepén, a lágyéktájék irányába. Ez az öreg hímeknél a hastájékon határozott, széles fekete foltot alkot, míg a tojóknál itt szakadozott, gyenge a szalag. A fiatalok színezete az öreg tojóéhoz hasonló, de sokkal fakóbb.

Állandó madár, de a költésidő utáni kóborlás során nagy távokat megtehet. A fás élőhelyekhez kötődik, így a kertektől a parkokon át a zárt erdőkig szinte mindenütt és egész évben találkozhatunk vele. A Börzsönyben is nagyon gyakori, párját ritkítóan változatos énekét már tél végétől hallani. Ősztől aztán egyre inkább vegyes táplálkozó csapatokban, így más cinegefajokkal, csuszkákkal, fakuszokkal, néha harkályokkal együtt járják az erdőt és az erdőszéli kerteket.

Fészkelőhelyének megválasztásakor rendkívül találékony: legtöbbször természetes faüregekben és harkályodúkban költ, de ember által készített üreges tárgyakat, pl. függőleges, csöves kerítésoszlopot, postaládát, kapcsolószekrényt is elfoglal, és persze szívesen költ a számára kihelyezett műodúkban is (B odú 32 mm-es bejárónyílással). Évente egy, néha két fészekaljat rak, amely 6-13, fehér alapon rozsdapettyes, 17x14 mm-es tojásból áll. Az éhes fiókák a rovarok és pókok nagy pusztítói, egy-egy család egy év alatt több tízezret fogyaszt el belőlük. Télen magokat is fogyasztanak.

Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke:  25 000 Ft.

 

A kékcinege (Parus caeruleus) a széncinegénél valamivel kevésbé gyakori, de szintén a legtöbb fás élőhelyen, kertekben, parkokban, erdőkben megtalálható énekesmadár; költési időben különösen az idős tölgyesekben fordul elő nagy sűrűségben, télen pedig gyakran nádasokban is láthatjuk. Állandó madár, bár a költési időn kívül kóborol, ilyenkor gyakran vegyes cinegecsapatokban találkozhatunk vele. Fejteteje, szárnya és farka kék, hasa sárga, amelynek közepén vékony sötét csík húzódik, ám ez nem ér fel a fekete torokfoltig (szemben a széncinegével). Az öregek pofája fehér, a fiataloké sárgás.

A hímek már tél végén énekelnek: hangjuk sokkal kevésbé változatos, mint a széncinegéé, az ének legtöbbször egy magas „cí-cí-cí” hangokkal kezdődő, majd csilingelve végződő strófából áll. Kapcsolattartó hangjuk jellegzetes cserregés. A tojó évente egyszer, áprilisban rak fészekaljat (a pótköltések persze későbbre tolódhatnak), amely 6-14, fehér alapon rozsdavörös foltokkal tarkított tojásból áll (méreteik: 15x12 mm). Általában kisebb bejárónyílású odút választ, mint a széncinege, mesterséges odú esetén a 28 mm-es átmérőjű bejárat a neki leginkább megfelelő méret (A típusú odú). Apró, hegyes csőrével az ágak végén tornászva, levelek aljáról, fakéreg alól, nádszálakból gyűjti kifejlett rovarokból, petékból, lárvákból illetve pókokból álló zsákmányát, de főleg télen kisebb magvakat is fogyaszt.

Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

 

A barátcinege (Parus palustris) bár hazánkban a harmadik leggyakoribb cinegefaj, állománya egy nagyságrenddel kisebb a szén- illetve a kék cinegéénél. Szereti az idősebb faállományú erdőszéleket, patakvölgyeket, ártéri erdőket, kerteket és parkokat. Állandó, de a többi cinegéhez hasonlóan a költésidőn kívül kóborol, és gyakran vegyes táplálkozócsapatokban bukkan fel. A párok rendszerint ilyenkor is együtt tartanak. Tollazata viszonylag egyszerű: hátoldala mogyoróbarna, sapkája és keskeny, jól körülhatárolt torokfoltja fekete, hasoldala piszkosfehér. Éneke gyorsan ismételt hangok sorozata (pl. „tyütyü-tyütyü-tyütyü…”), melyet ugyan változtathat, de általában ugyanazt a típusú strófát sokszor elismétli egymás után. Gyakori hangja „szí-tyep” vagy „sztyerere”, de a széncinege is néha megtévesztően hasonló hangokat ad. Évente egy fészekaljat rak, rendszerint kikorhadás révén keletkezett üregbe, amelyet a tojó szükség esetén ki is bővíthet. Az A-típusú mesterséges odút is elfoglalja. 7-11, fehér alapon barnásvörösen foltozott, 16x12 mm-es tojását áprilisban tojja a tojó. Rovarokat, pókokat, előbbi csoporton belül különösen sok lepkehernyót fogyaszt. Főként a lombkoronában keresi élelmét, de gyakran lejön a bokorszintbe, sőt az avarra is. Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

 

A csuszka (Sitta europaea) idős állományú erdők, parkok, folyó menti ligetek gyakori madara. Állandó madár, a költésidőn kívül gyakran cinegecsapatokba társulva láthatjuk, amint a fakérgen fel-le futkosva táplálékot keres. Az egyetlen hazai madár, amely lefelé is tud szaladni a fák törzsén. Hátoldala kékesszürke, szemsávja fekete, torka fehéres, amely a has felé rozsdás árnyalatot ölt, a fehéren pettyes kloákatájékon az öreg hímek egészen sötét rozsdavörösek. Hosszú, hegyes csőrével kutat a kérgen ízeltlábúak után, de ősszel és télen sok magot is fogyaszt, amelyet gyakran egy kéregrepedésbe erősítve csépel szét. Hangja „zluty-zluty”, de tél végétől szépen csengő, harsány trillázással köszönti a szép időt. A fészekodú peremét (amely lehet mesterséges, B-típusú odú is), sárral körbetapasztja, hogy kizárja fészekkonkurrenseit, különösen a seregélyt. Március végén, április elején rakja le 6-9, fehér alapon rozsdavörös més szürke foltokkal mintás tojását (méreteik: 20x15 mm). Magyarországon védett faj, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

 

Az örvös légykapó (Ficedula albicollis) Magyarország, így a Börzsöny lomberdeiben, különösen az idősebb tölgyesekben és bükkösökben elég gyakori fészkelő, megfelelő élőhelyen kb. 2 hektáronként található egy-egy territórium. Vonuló, rendszerint április első harmadában csendül fel a legkorábban érkező hímek többnyire egyszerű füttyökből álló, de néha csengő hangokkal cifrázott éneke, és április közepén már tömegesen csatlakoznak az erdei énekesek kórusához.

A hím könnyen felismerhető, fekete-fehér, tarka ruháján fontos bélyeg a tarkón körbeérő, széles fehér gallér és a nagy fehér homlokfolt. A tojók tollazata sokkal egyszerűbb, a fekete szín helyett egérszürke „kabátjuk” van, fehér örvük nem látszik (csak kézben tartva, ha megfújjuk a tarkótollakat) és fehér homlokfoltjuk sincs. A fiatalok és a nyár második felében, vedlés után az öreg hímek is hasonló ruhát hordanak.

Az örvös légykapó a lombkorona sűrűje alatt, a nyíltabb légtérben, leshelyről vadászik. Rendszerint ágvégről, keresztágról, stb. felröppenve kapja el repülő rovarzsákmányát, és gyakran ugyanoda tér vissza, de levelekről és különösen kora tavasszal a földről is gyakran felcsíp apró bogarakat, poloskákat, pókokat. A hímek a tavaszi érkezés után énekelve csalogatják a tojókat a kiszemelt odúhoz. Természetes kikorhadásokat és harkály vájta odúkat, továbbá mesterséges odúkat (elsősorban B típusút) is használ. Évente egyszer, májusban rak fészekaljat, amely 5-7 halványkék tojásból áll, méreteik 18x13 mm. A fiókák 12-14 nap alatt kelnek ki, és mindkét szülő eteti őket (egyes hímek egyszerre két tojóval is kapcsolatot tartanak, ezek előbb az egyik fészekalj nevelésébe segítenek be, majd annak kirepülése után gondoskodnak a másik családról). Zömmel augusztusban, néhány példány szeptember elején vonul el hazánkból, de az erdőkben a nyár második felében már csak elvétve lehet megfigyelni.

Az örvös légykapó védett, természetvédelmi értéke 25 000 Ft. Szerepel az Európai Unió madárvédelmi irányelvének I. mellékletén, így az uniós tagországoknak különleges madárvédelmi területeket kell kijelölniük a legfontosabb élőhelyein. Ezek közé tartozik a Börzsöny is.

 

Kis légykapó (Ficedula parva)

E kelet-európai elterjedésű fajból csupán néhány száz pár költ Magyarországon. A Börzsönyben is csak kis számban költ, valószínűleg nem több 10-20 párnál. Vonuló, április közepén-végén érkezik vissza dél-ázsiai telelőterületeiről. Elsősorban az idősebb bükkösökben fészkel, gyakran kis patak közelében. Éneke nem túl változatos, halk ciccegő hangok után szépen csengő, ereszkedő strófából áll. Riasztása jellegzetes „prrrt”.

Tollazata meglehetősen egyszerű színezetű, hátoldala szürkésbarna, hasa fehér. A fekete farok tövén kétoldalt nagy fehér foltok vannak, amelyeket a madár farkát felcsapva és kissé széttárva gyakran fel is villant. A legalább kétéves hímek torka narancspiros, arca és fejteteje hamuszürke.

A kis légykapó gyakran a lombkorona sűrűjében vadászik, elsősorban repülő rovarok után röppenve, és csak időnként jön le a talajszint közelébe egyéb rovarokért vagy pókokért. Fészkét legtöbbször letört ág helyén keletkezett kikorhadásba építi. Egyetlen fészekalját május végén, június elején rakja le, az általában 5-6 tojás sárgásfehér alapon vörhenyesbarnán foltos, méreteik 16x13 mm. Augusztus végén, szeptemberben vonul el tőlünk, de költőhelyéről már a fiatalok kirepülése után eltűnik.

A kis légykapó fokozottan védett, természetvédelmi értéke 100 000 Ft. Szerepel az Európai Unió madárvédelmi irányelvének I. mellékletén, így az uniós tagországoknak különleges madárvédelmi területeket kell kijelölniük a legfontosabb élőhelyein. Ezek közé tartozik a Börzsöny is.

 

A kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) az örvös légykapót „váltja fel” Észak- és Nyugat-Európában, nálunk csak ritkán fészkel. A költési időszakban a Börzsönyben is láttak már egyszer-egyszer éneklő hímet, de fészkelése még nem ismert. A költés bizonyítását nehezíti, hogy az elterjedési terület szélén, így Magyarországon is, a magányos hímek alkalmasabb pár híján örvös légykapó tojóval is párba állhatnak. A tojók elkülönítése pedig terepen nehéz.

A nászruhás hím viszonylag könnyen elkülöníthető a hím örvös légykapótól, hiszen nincs fehér örve, és homlokán csak két pici fehér pötty van, nem pedig egy összefüggő, nagyobb fehér folt. Emellett a kézevezők tövénél, a szárnycsík alatti fehér petty is kisebb, és ez a bélyeg a tojóknál és a fiataloknál is használható, bár terepi megfigyelése nem könnyű. A tojók hátoldalának alapszíne továbbá nem annyira szürke, inkább barna. A hímek éneke hasonló az örvös légykapóéhoz, de gyakran változatosabb, teltebb hangokból áll, és időnként egy szép „skálázó” strófát is hallani tőlük, amelyet az örvös légykapótól csak ritkán.

Nyárvégi vonulásának dandárja kicsit később zajlik, mint az örvös légykapóé, az augusztus végén – szeptemberben látott „örvös-kormosok” zöme már kormos légykapó.

Magyarországon védett, természetvédelmi értéke 25 000 Ft.

 

 

látogató számláló
Ajánlott felbontás: min. 1024*768
Névtelen 1